Blog

Szellemi prostitúció – 1. fejezet

30 éves koromban elkezdtem egy könyvet írni, aminek címe: Szellemi prostitúció. 31 éves koromra készen is lettem vele. Ez egy eszmefuttatás arról, hogyan változott meg a világom, és lettem elszánt multi-katonából szabad, kreatív alkotó. A könyvet magam számára egy példányban bekötöttem, jelenleg azon morfondírozom, kiadjam-e. Nem azért, mert bölcs lennék, vagy minta, mégis elképzelhető, hogy más is erőt tud meríteni a történetemből, hogy elég bátor legyen ahhoz, hogy azt csinálhassa, amit tényleg szeret. Íme itt a legelső fejezet. No, nem fogom feltölteni fejezetenként, mert 30 van belőle, mégis szerettem volna ezt itt megosztani. Íme:

– Ez a gyerek sokra viszi – súgta oda óvónénim édesanyám fülébe abban a reményben, hogy ezt én is meghallom, és elviszem belőle azt a megerősítést, hogy jó az út, amin haladok. Hat évesen nem igazán tudtam megítélni, hogy ez a mondat mit is hordoz magában, dicséretnek fogjam-e fel, vagy inkább egy olyan tehernek, amit annyi idős fejjel nem is érthettem igazán. Évtizedekkel későbbről visszatekintve nem ennek a mondatnak tulajdonítok útjelző szerepet, talán sokkal több jelentősége van a szabálytalan sakkjátszmáknak, az egyedül töltött pillanatoknak, vagy azoknak a csalódásoknak, amik minden ember életében felütik a fejüket, az enyémben viszont – a belső érzésem szerint – túl későn jelentkeztek.

Miért? Mert sok-sok évet éltem le úgy, hogy minden sikerült, amit az általam mesterien kontrollált, és nem utolsó sorban kiváló stratégiai gondolkodásra edzett agytekervényeim elhatároztak. És ha ebben a mondatomban érzed az iróniát, akkor megerősítelek,  mert végtére sem nem mesteri, sem nem kiváló nem volt, viszont erre csak nagyon hosszú idő után eszméltem rá. Mindenesetre hat éves koromban még fogalmam sem volt arról, hogy az óvónénim egyetlen mondata évtizedekkel később megannyi gondolat elindítója lesz.

– Nyelvvizsga, jogosítvány, egyetem, lakás, család – hallottam egyszer serdülőként fél füllel édesapám okfejtését egy munkahelyi beszélgetésen, amikor péntek délután frissen nyírt hajjal vártam, hogy elinduljunk haza. Kissé türelmetlen voltam, mert szerettem volna időben hazaérni, hogy a táncpróba előtt nyugodtan össze tudjak pakolni. Persze a várakozás közepette tudat alatt ízlelgettem a szentírásnak gondolt mérföldkövek megfelelő sorrendjét is: nyelvvizsga, jogosítvány, egyetem, lakás, család. Ez volt az a – mai, giccses szóval kifejezve – roadmap, ami végig a szemem előtt lebegett annak tudatában, hogy a szüleim biztosan büszkék lesznek rám, ha ezen haladva jutok el a felnőttség kapujába.

Úgyhogy kimondatlanul bár, de meztelen testével elém feküdt az az izgalmasnak gondolt vízió, aminek kikövezett útjára lépve változó intenzitású magabiztossággal indultam el azon a hosszútáv futáson, amit egyesek gúnyosan úgy neveznek, élet. És ennek óriási – ha nem a legnagyobb – jelentősége van. Hiszen egész életemben ez lebegett a szemem előtt: elérni a következő lépcsőfokot. Ehhez pedig egy olyan – nem hinném, hogy egyedi, de mindenesetre izgalmas – stratégiát fejlesztettem ki, ami a kudarcok elleni páncélt feleslegessé tette, mert nagyon nagy eséllyel garantálta a cél elérését a befektetett energia eredőjeként.

Én pedig mindig kitartó voltam, és sosem voltam rest beletenni azt a plusz energiát. Miért is ne tettem volna, hiszen a siker majdnem teljesen garantált volt. Azt pedig büszkén kijelenthetem – csak akkor, tizenévesen még fogalmam sem volt, hogy ez később valóban ekkora jelentőséggel fog bírni – azt, hogy minden, amit az életben tettem, azt elsősorban a saját elvárásaimnak való megfelelés gyújtotta be inspirációval, motivációval.

– Te Volkswagen vagy – fogalmazta meg ezt kiválóan az a gimnáziumi osztálytársam, akitől talán a legtöbb utálatot kaptam egységnyi idő alatt, de ettől még hibátlanul lefestette a képet. Ugyanis elmondta, hogy egy Volkswagen – és ez az ő akkori véleménye volt, én a magam részéről autóipari dolgokban nem merültem el – sok dologban jó, viszont sosem lesz a legjobb. És tényleg jól látta, mert a kifejlesztett stratégiám – amivel minden elképzelésemet el tudtam érni – arra épült, hogy tudatosan kimondtam magamnak, hogy bármibe is kezdek, abban nekem jónak kell lennem. Erős szó a kell, mégis hosszú ideig nagy hajtóerőt adott az, hogy mindez működik. Egy pontig legalábbis. Erre a létemre pedig jó példa az, hogy egy iskolai műsorban szinte valamennyi műsorszámban szerepeltem, legyen az zene, tánc, ének, vers, színdarab.

Áldás vagy átok? Mindenki döntse el maga. Mindenesetre elég hamar eljutottam oda, hogy kimerülten – és ennyi idősen talán feleslegesen magamra pakolt teherként megélve – próbáltam fenntartani azt a rezgő lécet, amit saját magam tettem olyan magasra. És a léc, nem esett le. Akkor legalábbis.

Szóval valójában tele voltam megerősítéssel, hogy ez a stratégia igenis működik. Versenyek, díjak, kitüntetések, ösztöndíjak bizonyították, hogy sosem volt olyan dolog, amiben a legjobb lehettem, mégis rengeteg dologban voltam jó. Sok-sok év telt el azóta, és az előbb elmondottak ellenére sem változtattam a stratégiámon, mert a mai napig működik. Amit viszont a tudatos létezésem pillanatában – ami “csak” a húszas éveim végén érkezett el (valakinél sajnos sosem jön el ez a pillanat) – azonnal száműztem, az az ehhez kapcsolódó maximalizmus volt. Mert a kettő együtt nem működik. Mély lelki sérülések nélkül legalábbis. És magam is erőltettem a kettőt hosszú évekig, de a testi, lelki tünetek kavalkádjában biztos voltam benne, hogy itt az ideje változni.

– Stréber vagy – kaptam meg gyakorlatilag az egész iskolai létezésem alatt szavak, vagy épp tettek formájában. De nem húztam fel magam rajta, hiszen nálam volt az a titok, amit senkinek nem szerettem volna elárulni. Inkább magamban állandóan fejlesztgettem, de persze tisztában voltam a hibáival, csak erőm nem volt kijavítani őket. Viszont bíztam abban, hogy egyszer eljutok arra a szintre, amikor mindezt felismerve ki tudom cserélni azokat a romlott építőkockákat, amik habár teljesen működőképessé, mégis fenntarthatatlanná tették az elmém sikerorientált  gépezetét.

30 éves fejjel visszagondolva már biztos vagyok abban, hogy nagy terhet rótt rám ez az egyetlen mondat:

– Ez a gyerek sokra viszi.

Mégis, a gyerekkoromra visszagondolva kijelenthetem, hogy az állandó sikerek, és a magam felé tanúsított elégedettség elegendő muníciót adott arra, hogy a gimiben, majd az egyetemen folytassam utam a kikövezett autópályán. Igen, itt már a sebesség is sokkal nagyobb volt, és esetenként mindkét irányból előztek. Ami mégis biztonságot adott, hogy szembe senki nem jött.

Természetesen nem volt célom, hogy ebben a pár oldalban bemutassam a gyerekkoromat, inkább csak olyan momentumokat szerettem volna felvillantani, amik a történetem későbbi megértésében segítenek. Nem gondolom, hogy az engem ért történésekért bárkit is hibáztatnom kellene, vagy egyáltalán bármi megjegyzést kellene tennem, mert az életem történései úgy követték egymást, ahogy meg volt írva. Vallási, spirituális, vagy lelki síkon? Ezt mindenki döntse el maga a saját nézete szerint. Hiszen a hit fontos, és én is hiszek. Talán mindössze definiálni lenne nehéz, hogy pontosan miben vagy kiben.

Ami viszont biztos, hogy ezen emlékek, tapasztalatok, és hit által jutottam el oda, hogy elhatározzam, ennek a történetnek helye van. A lelkem könyvespolcán mindenképp, ha pedig ezáltal bárkinek is tudok segíteni, vagy legalább elindítok egy gondolatszikrát, akkor boldogan megteszem. Amit nem ígérhetek, hogy helyetted megoldok bármit is. A leírtak kizárólag az én életutamra igazak, és egyáltalán nem tekintek rájuk sem receptként, sem pedig elrettentő példaként.

Persze ettől még azt gondolom, hogy a megélt élethelyzeteim igazak és közeliek lehetnek mások számára is. Az életben való tudatos navigálás elsajátítása izgalmas világokat nyit meg mindenki előtt, és biztos vagyok abban, hogy mindannyiunknak ott van a fejében az a történet, amit szívesen elmesélne ezzel kapcsolatban.

A boldogságot, és az elégedettséget hajszoltam hat évesen is az óvoda homokozójában, évtizedekkel később pedig már nem futok utána, hanem igyekszem tudatosan teremteni. A kettő között rengeteg idő telt el, és szerencsére rengeteg új tapasztalat is ért. Hogy mi változott ezalatt? Engedd meg, hogy elmeséljem.

Napfényes receptek – Intro

Néhány hét csak, hogy 1 éves legyen az a főzős YouTube csatorna, amit Kovács Zoltánnal, a Napfényes Étterem vegán séfjével közösen készítünk.

Az elmúlt 1 évben a forgatás helyszínén legtöbbször 2 fős produkcióként üzemelünk, így ő az ételekért, én pedig a látványért, a hangért, és az utómunkálatokért felelek. Hetente érkezik új videó, ami a vegán konyha izgalmaiba ad betekintést, és eloszlatja a sztereotípiát, hogy a vegánság csak a salátákról szól.

Legújabb videónk borítója friss arculattal:

Sokat tanultunk egymástól az elmúlt időszakban, és természetesen lépésről lépésre kellett, és kell tovább fejleszteni a produkciót, hogy minőségi tartalmak készüljenek, és ínycsiklandó ételek.

Sok tervünk van, és tudjuk, merre tartunk, azt mondhatom, hogy összeszokott a 2 fős csapatunk. Közelítünk a 6,000 feiratkozóhoz, és szerencsére a közönség imádja a recepteket.

Az új arculattal egyidőben debütált a csatorna intro-ja is, aminek készítéséről hamarosan be fogunk számolni izgalmas keretek között. Erről most többet nem is írok, bízom benne, tetszeni fog.

Az új intro:

Nézzétek meg a recepteket, biztosan találtok inspirációt.

Az étterem oldalát ITT éritek el, a YouTube csatornát pedig ITT.

Hogy kerülök Peruba?

Már az elején lelövöm a poént, sajnos csak virtuálisan, mert nem azokat az időket éljük, hogy ilyen távot repüljünk, viszont annál izgalmasabb a projekt. Az történt ugyanis, hogy egy barátom távoli ismerőse, aki Peruban született, jelenleg egy spanyol vállalatnál dolgozik, és egy videós munka kapcsán azért jutottam én eszébe, mert pont ezen barátom esküvőjén találkoztunk, ahol én videóztam.

Mulacancha

A vállalat segítségével, ahol dolgozik, könyveket gyűjtöttek, és adományt, hogy egy iskola bútorait felújítsák, és egy könyvtárat alakítsanak ki. A projekt a világjárvány miatt sajnos több logisztikai nehézségbe ütközött. Végül azonban csodaszéppé vált a terem, és az iskola már boldogan használja a könyvtárat. És itt jövök én a képbe, hogy minderről egy olyan videót kellett készíteni, ahol a projekt elejétől bemutatásra kerül, hogyan változott át a szinte üres terem egy színes, polcokkal, bútorokkal teli, izgalmas hellyé. Mivel kiutazni nem lehetett, így az általuk küldött fotókat, leírásokat, anyagokat tudtam használni, megkértem őket továbbá 1-1 rövid videó rögzítésére is, és 1-2 további fűszerrel hintve elkészült a rövid bemutatóvideó.

Habár a megkereséskor az volt a szándékuk, hogy a munkámnak legyen anyagi vonzata, már az elején elhatároztam, hogy vállalkozásom CSR tevékenységébe illesztem a feladatot, ezzel járulva hozzá a projekt lezárásához, így pro bono készítettem el azt.

Aprócska hozzájárulás voltam mindebben, mégis jó érzéssel tölt el, hogy megtehettem azt, hogy ily módon végzem el a feladatot. Szerették volna feltüntetni a nevem, de én úgy döntöttem, hogy ne jelenlek meg, mert nem azért tettem mindezt, hogy szerepeljek, ezen a bejegyzésen kívül nem hirdetem ezt.

Hát így jutottam el Peruba.