egy vers
Kettő szép alma lógott azon a zöldellő fán,
Felmásztam volna, de valami visszatartott,
Bár gondolatban mégis fent csüngtem ám,
Csak apám szólt, hogy rémisztő lesz ott.
Nem hittem neki, felmásztam nyomban,
Nem hazudok, fájt, hogy leestem, úgy égett,
Voltak ilyen baklövések is gyerekkoromban,
Amúgy jó kisfiú voltam a modorom végett.
Nagyon sok almafán ültem ezután, sokat,
Álmodtam házat, új autót, pénzeket,
Láttam a magasból a messzi városokat,
Csak nem tudtam akkor, hogy az ész vezet.
Aztán már alig estem le, nem húzott a mélység,
Ügyesebb lettem, és messzebbre is néztem,
Figyeltem, figyeltem, talán ott volt a szépség,
Hiba volt felnézni, ha főnevet igéztem.
Érdekes játék volt az almafák világa,
Rengeteg gondolat született fent bennem,
Persze a sok-sok olvasás sem volt hiába,
Végtére mindig volt friss betűket ennem.
Szólt apám, hogy rémisztő lesz fent,
A gyermek meg kíváncsi, csakazértis megy,
Késem a gondolat köszörűjén rímeket fent,
Mindegy, hogy alma, körte vagy meggy.
Kettő szép alma lógott abban a zöldellő kertben,
Így nőttem fel én és a családi szeretet,
Gondoltam felmászni az órában, a percben,
Kihasítottam örökre magamnak egy szeletet.
Szóval a legtöbb végtére csak móka volt,
Minden nyáron borsó, és kukorica érett,
Volt még a foci, meg a közeli sarki bolt,
Nem láttam akkor, hogy mindenki sorsáért tett.
Csoda volt ez a gyerekkori hipp-kopp,
Bár mindenki így részesülne belőle,
Emlékek ezreit űzi az ősi galopp,
Hogy tudod, nem bújhatsz el előle.