Blog

Silent Storm

Nem is tudom, hogy találtam újra rá Carl Espen dalára, mindenesetre zongorát ragadtam, és hangjegyekbe öntöttem újra. Érdekes, ugyanis korábban már feldolgoztam ezt a nótát, csak akkor – bevallom őszintén – mélyponton voltam. Vagy legalábbis azt hittem.

Így akkor teljesen mást jelentett számomra a dal, mint most. Akkor azt hallottam ki belőle, hogy a lelkemben vihar tombol. Most pedig, amikor újra összefutottunk a kottamezőn, már egy könnyed, nosztalgiadal lett, ami emlékeztet azokra az időkre, amikor rengeteg dolgot kellett rendbe tennem magammal kapcsolatban. Most is sok a teendő, csak más a – zenei analógiánál maradva – hangnem.

Érdekes, hogy mennyire megváltozott a mondandó, míg korábban könnyes szemmel hallgattam, és csontig hatolóan éreztem a dalszöveget minden porcikámban, addig most – ahogy remélem a felvételen is látszik – már a játékos kíváncsiság hat át.

Mi változott? Én. És a gondolataim más színezetet kaptak. Óriási erő van a dalban. És ez a példa is gyönyörűen bizonyítja, hogy tényleg csupán azon múlik minden, hogy mi milyen címkével ruházzuk fel azt. Hiszen a dal egy fikarcnyit sem változott, mégis az én hozzáállásom rengeteget.

Sokszor hangsúlyoztam már, mennyire fontos a zene számomra. Segít megélni olyan pillanatokat, amik nagyon mélyre visznek, és nehezen engednek fel, ugyanakkor segít felemelni is, és támogat a fent maradásban. Ez utóbbit jobban élvezem, és ebbe az irányba változtam.

A néma vihar lehet zavaros, fojtogató, de lehet könnyed, izgalmas is. Nem jobb az utóbbi kettő?

Ki vagyok én?

Beugratós a kérdés, hiszen magam sem tudom pontosan megfogalmazni rá a választ. Ami biztos, hogy ahogy egyre jobban megismerem magam, ráébredek, hogy mennyi mindent nem tudok még magamról.

Szóval ki vagyok én? Egy kíváncsi felfedező, aki egyre kevésbé rezzen össze attól, ha zsákutcába téved, mert mostmár bátran visszatolatok, és már lépek is tovább. A felfedezés pedig a fotózásban is folyamatosan zajlik. Nem biztos, hogy ugyanazt gondolom, mint fél éve, és nem biztos, hogy ugyanazt szeretném megvalósítani, mint tegnap. Keresem az utam, mint bárki más, és elfogadom, hogy lesznek benne hullámvölgyek.

Keresem az inspiráló embereket, az inspiráló történeteket, és cserébe azt is kutatom, vajon én tudok-e valakit inspirálni. Olyan emberekkel veszem tehát magam körül, akik bizonyos ideig velem tartanak az utamon. Mivel pedig nem tudhatom, hogy ez meddig fog tartani, ezért igyekszem a lehető legtöbbet megtudni róluk, és a lehető legintenzívebben inspirálódni tőlük.

Akivel nincs dolgom az életben, arra már nem szánok energiát. Hidd el, ebben nincs semmi nagyképűség, egész egyszerűen rövid az élet ahhoz, hogy elvesztegessük erre az időnket. Szóval a számomra értékes beszélgetéseket, embereket, gondolatokat, pillanatokat keresem, amiből lehet, hogy fénykép készül, lehet, hogy egy bejegyzést ihlet, de az is lehet, hogy megmarad kizárólag az én emlékezetemben.

Ami biztos, hogy hajt a felfedezés szabadsága, és nem tudhatom, mit hoz a holnap, de már nem is görcsölök rajta. Maradok mindössze hálás azért, ami velem történik, és azokért, akikkel mindez megtörténik.

Hogy ki vagyok én? Számít egyáltalán?

Kitől tanul egy fotós?

Mindenkitől. Lenne ez az egyszerű válasz. Ami egyrészről így igaz, másrészről, viszont most egy szeletét mégis szeretném kifejteni. Nem csak a fotózásaim során, hanem a magánéletben is rengeteget tanulok a gyerekektől. Mert izgalmas, ahogy a jelenben élnek, nincs múlton rágódás, nincs félelem a jövőtől, az számít, ami most van, a jelen.

Persze emiatt a képek készítésénél nehezebb a dolgunk, mert a gyerekek figyelmét nehéz megtartani, ha épp elkalandozik, akkor újabb “trükkhöz” kell folyamodni. Mégis, számomra ennek a tanulsága – amire a legutóbbi családi fotózás alkalmával jöttem rá – az, hogy szeretnék magam is úgy hozzáállni a fotózáshoz, hogy a jelent élem meg teljes egészében. Igen, ettől még néhány helyzetet megtervezhetek, begyakorolhatok beállításokat, mégis, a végső kompozíció megalkotásánál hallgatok arra a hangra, arra az energiára, ami ott, a jelenben ér.

És ettől könnyed lesz, és nem túltervezett. Gyerekek fotózásánál egyébként is lehetetlen kitalálni előre, mi várható, ezért döntöttem úgy, hogy én is azzal a gyermeki lelkesedéssel, és kíváncsisággal állok a családi fotózásokhoz, mint ahogy ők állnak a világhoz minden nap. Hiszen nekik működik.

És azt gondolom, ők is hálásak lesznek, és megtisztelnek figyelmükkel, hiszen amennyiben az ő világukba be merek lépni felnőttként, elvárások nélkül, játékosan, akkor azt megérzik, és partnerként tekintenek rám. Azokban a pillanatokban pedig “mindössze” annyi a feladatom, hogy megörökítsem azt a csodás pillanatot.

Izgalmas fejlődés ez, imádom.

Kerestem egy új Hobbit

Néhány hete a youtube feldobott nekem kulisszák mögötti videókat a Hobbit forgatásáról, amely Peter Jackson videónaplója. Persze nem mai a trilógia, ugyanakkor nagyon izgalmas volt ezeket a 10-15 perces részeket nézni. Egyrészt belelátni, milyen hatalmas csapatmunka egy ilyen kaliberű film, másrészt lenyűgöz a rendező nyugalma, és profizmusa.

Vélhetően ennek hatására, elkezdtem a Hobbit zenéit hallgatni, és miközben mindezt megtettem, készítettem belőle magamnak egy gyakorlatot. Ösztönlények vagyunk, de minden fejleszthető. Én pedig azt találtam ki, hogy a Hobbit zenéjét bekapcsolva leülök a szürke fonott puffomra, és becsukott szemmel teljesen átadom magam a zenének.

Közben csak azt figyelem meg, milyen érzések járnak át, és ámulom, ahogy ezek cikáznak bennem mindössze a zene hatására. És mindez azért fontos, mert a videóimban óriási szerepe van a zenének. És ha fejlesztem a zenével való kapcsolatomat, akkor ügyesebben tudom kiválasztani a megfelelő dallamokat 1-1 videómhoz, legyen az bármilyen műfaj.

Be kell valljam, nagyon inspiráló, meditatív, és izgalmas mindez. Biztosan kipróbálom más zenékkel is, de most a tesztidőszakban a Hobbit zenéje lett a kiválasztottam.

Megyek is, folytatom, mert hív a gyűrű, és kopognak a padlón a hobbit-tappancsok. Imádom, amikor a munkámhoz olyan helyeken lelek inspirációra, ami korábban még nem volt. Arról nem is beszélve, hogy a trilógiát is imádom.

Földönfotó Podcast – az utolsó simítások

Jó, talán egy kicsit clickbait a cím, mégis, a karantén kezdetén írtam róla, hogy hamarosan elrajtol a Földönfotó Podcast. Akkor még bizonytalan volt minden, most viszont már tudom, hogy az utolsó simításokat kell csak elvégezni ahhoz, hogy az első adásokat felvegyük, és aztán kikerüljenek az éterbe. Ki kellett persze találnom, milyen irányba szeretném elvinni, milyen témákat szeretnék említeni, és azt hiszem, hogy a fejemben összeállt a terv, illetve a lehetséges vendégek listája is (reszkessetek bajtársak, bármikor kereshetlek titeket, hogy beszélgessünk egy podcast formájában!).

Nem azt mondom, hogy holnap már jönnek is a részek, viszont készül az ütemezés, készül az intro, és már majdnem kész a bemutatkozó rész is.

Az a célom, hogy a fotózás emberi oldalát mutassuk be. Nem feltétlenül a megapixelek, a technikai dolgok kerülnek előtérbe, hanem a fotós, mint ember. Szóval a célom, hogy a fotózáshoz nem értők is megismerhessék ezt az izgalmas világot, és nem titkolt küldetésem az is, hogy lerántsam a leplet rengeteg sztereotípiáról, tévhitről.

Így:

Nagyon izgatott vagyok, mert a vendégeimmel azon leszünk, hogy mindig egy érdekes szemszöget mutassunk be a fotózás különböző szeleteiből. És emiatt nem csak fotósok lesznek a vendégeim, hanem a vizuális tartalmakhoz kapcsolódó egyéb személyek is.

Bízom benne, hogy amint kikerülnek az epizódok, fogsz tudni találni olyan információkat, amik elgondolkodtatnak, felkeltik az érdeklődésed, vagy csak egy új nézőpontra világítanak rá. Bárhogy is legyen, köszönöm, ha meghallgatod.

Visszaszámlálás indul! HAMAROSAN: Földönfotó Podcast!