Egy fotós karantélete

Lassan 1 éve, hogy beköszöntött az a korszak, amit a ma élő generációk ilyen amplitúdóval biztosan nem tapasztaltak még. 1 éve kisebb-nagyobb lendületvételekkel zárva az ország, zárva vannak a lehetőségek, zárva van a lelkünk. Vagy mégsem?

Pici számvetés jelleggel leírom, hogyan éltem meg az elmúlt 1 évet, mit tanultam belőle, és hogyan maradtam végig pozitív. És mielőtt bárki azt hinné, kérkedni szeretnék, szó sincs róla, csupán a saját tapasztalataimat szeretném megosztani. Mert pontosan tudom, hogy szektorok kerültek a csőd szélére, emberi sorsok kaptak örök sebeket, és bizonyos korosztályok olyan potenciális emlékektől, tapasztalatoktól estek el, amiket nem hoz vissza semmi és senki.

Mégis, az emberiség történetében az ilyen, vagy ehhez hasonló történések az alkalmazkodás, az új utak felismerése felé vezet, a kreativitás, innováció megéléséhez. Így volt ez a mamutvadászat idejében, és így van ez ma is, amikor azon sajnálkozom, hogy jelen helyzetben nem tudom megvásárolni a legújabb objektívet a fényképezőgépemhez. De mi van akkor, ha nem is kell? Az elmúlt 1 év a bizonytalanság miatt nem szólt a féktelen fejlesztésekről – 1-1 dolgot kivéve. Az volt a fő elvem, hogy a már meglévő technikai eszközömet használva elérjem a lehető legjobb minőséget. Ezért számos olyan területen fejlesztettem magam, ami közvetve teszi jobbá a képeimet, videóimat. Költöttem workshop-ra, tréningre, könyvre, mert ez az időszak a tanulás intenzív időszaka volt.

Már az elején elhatároztam, hogy rugalmas leszek, és nyitott arra, hogy bármerre is visznek a lehetőségek, alkalmazkodni fogok. Szerencsémre úgy alakult, hogy a szakmámban tudtam maradni, így nem volt szükség más alternatívák után nézni. Erősítettem az olyan jellegű marketingtevékenységemen, ami számomra az időn kívül alig került pénzbe, ennek képeit, videóit legtöbbször itt, a blog szekcióban is megosztottam.

Már az elején elhatároztam azt is, hogy fenntartom a jogot arra, hogy magam legyek a saját életem irányítója, így nem hagytam, hogy a média, a politika befolyásolja a mindennapjaimat, a közérzetemet. Volt, hogy bezárva 1 napig készítettem 1 darab fotót, mert órákig terveztem, és órákig tartott az utómunka. De akkor nem volt más feladatom, mint kísérletezni, és eszeveszettül tanulni.

Nem vagyok álszent, volt, hogy rossz kedvem volt, volt, hogy szinte fájó érzés volt, hogy nem utazhatok, viszont olyankor szinte azonnal egy olyan dolog felé fordultam, ami feltölt, flow élmény, és új értelmet ad a mindennapoknak. Ez volt, hogy több sportot jelentett, volt, hogy több sétát, volt, hogy több sorozatot, volt, hogy több főzést. Mindvégig ott volt a szemem előtt, hogy merre tartok, és az is, hogy nem adom fel. 2020 utolsó hónapjai pedig szinte őrült tempóban dübörögtek, és elfoglaltság szempontjából úgy tűnhetett, mintha nem is lenne világjárvány. Persze, mások voltak a keretek, a szabályok, mégis rengeteg lehetőség talált meg amiatt, hogy az építkezést egy percre sem hagytam abba.

Nem pazaroltam el energiát arra, hogy sajnáltassam magam, hogy számos esküvő elmaradt, hiszen tudtam, a pároknak sokkal jobban fáj. Nem pazaroltam energiát arra sem, hogy a különböző – általam addig követett – fórumokon, csoportokban olvassam a szélsőségesnél szélsőségesebb véleményeket, gondolatokat. Engem ez nem vitt előre, mert volt egy saját tervem, volt egy saját miértem, és kitartottam mellette.

És igen, nem állt helyre az élet, mégis volt több olyan lendületvételem, amit megtámogatott egy hajnalig tartó brainstorming után kipattant ötlet, és belevágtam. Lényegében sokszor kapálózva, de a víz felszínén maradtam. És pontosan tudom, hogy sok szektor erején túl kapálózva sem tudja, tudta ezt megtenni, ezért sajnos nekik el kellett hagyni a saját szakmájukat.

Vannak dolgos napok, és kevésbé dolgosak, mégis mindig van mit tenni. Egy vállalkozót az viszi előre, ha lehetőségeket keres, ha nyitott szemmel jár, ha küzd, ha elfogadja, hogy vasárnap hajnalban is lehet munkaidő. Ha nem adja fel.

Biztos vagyok benne, hogy rengetegen azt válaszolnák, hogy az elmúlt 1 év borzalmas volt. Én a magam részéről mégis úgy érzem, hogy életem egyik legjobbja volt. Imádom ezt az életet, amit élek, és pozitívan tekintek előre. Szerintem csak így érdemes…

Pont 3 éve

Ennyire nem tartom számon a dátumokat, viszont most a facebook figyelmeztetett rá, hogy 3 éve voltam Luxemburgban üzleti úton. Életem első olyan küldöldi utazása volt, ahova egyedül repültem, ezért izgalmas tapasztalás volt.

Luxemburg nagy kedvenc azóta is, mégis érdekes végiggondolnom ezt az elmúlt 3 évet. Mi minden változott?

Akkor lendülettel, tiszta küldetéstudattal dolgoztam multiban, és még csak gondolati síkon sem jelent meg az, hogy én valaha fotózásból éljek. Akkor vezetői pályára készültem fel különböző programok által, és láttam magam 5 év múlva.

Ebből eltelt 3, és jelentem az akkori elképzelés még csak a végtelenben sem találkozik párhuzamos valóságként. Nagyot fordult a világom. Szerencsére.

Ma már az excel, access, outlook triád helyett az iso, záridő, rekesz hármasával operálok, és elégedettebb vagyok, mint valaha. Ami kellett hozzá, az egy bátor döntés; annak beismerése, hogy csak én tudhatom, mi a jó nekem; és annak levetkőzése, hogy ne számítson, mit gondolnak mások.

3 év telt el, ma pedig már vállalkozó vagyok. Hogy sikeres? Ez relatív, mi számít sikernek? Én inkább úgy fogalmazok, hogy szabad, boldog, elégedett.

Nosztalgiával gondolok vissza arra az üzleti útra, mert imádtam. Itt pedig egy mobilos videó, amire szintén ráakadtam. Nem életem filmje, de nekem kedves emlék:

Q&A – videó

A cuki helyett a cikimarketingben hiszek. Lehet túl komolyan venni az életet, de nem érdemes. Ennek szellemiségében kértem, hogy kérdezzetek tőlem, fotózásról, vállalkozásról, rólam. A munkám, a képeim fellelhetőek, de szeretnék kilépni a márkanév mögül, és megmutatni, hogy én ki vagyok. Ennek általában nem megszokott módokat választok. És ez most is pontosan így történt.

Szóval köszönöm a több millió kérdést, ami egy nap alatt érkezett hozzám. Titkon számítottam is erre a hatalmas rohamra, ezért azon nyomban hozzáláttam a válaszvideó elkészítéséhez. Pál barátom lett a riporter, én pedig válaszoltam. Nem is szaporítom tovább a szót:

Q&A – Kérdezz eventomi-tól

Nem titkolt célom 2021-re, hogy a márkám mögül előbújva megmutassam, ki vagyok én, mint ember. Ezért az jutott eszembe, hogy most hozzád szólok, és bátorítalak arra, hogy tegyél fel nekem kérdéseket, amikre kíváncsi vagy velem kapcsolatban.

Hogyan lettem fotós? Hogyan építem a vállalkozásom? Mit teszek, ha nem jön a kreatív ötlet? Vagy bármi, ami az eddigi bejegyzéseim kapcsán megfogalmazódott benned. Persze azért elsősorban szakmai, emberi oldalról. A magánéletem bizonyos szeletei nem ide tartoznak, ha arra is kíváncsi vagy, üljünk le egy kávé mellett.

A kérdéseket összegyűjtöm, és terveim szerint egy videó formájában – amit garantálhatok, hogy a szokásos, saját videóimból már ismert bugyutaságokkal tűzdelve – fogok válaszolni.

Szóval várom a kérdésed e-mailben (tomi@eventomi.net) vagy a poszt facebook bejegyzése alatt kommentben, vagy instagram üzenetben. Ezeket összesítem, és hamarosan jelentkezem a videóval!

Milyen szerencsés vagy, hogy az a munkád, hogy…

“Milyen szerencsés vagy, hogy az a munkád, hogy…” – hangzott el ez a mondat ma egy beszélgetés során. Nagyon jól esett, bár nem gondolom, hogy a szerencséhez lenne köze. Gyerekkoromban ügyvéd szerettem volna lenni, viszont egy ponton inkább a pénzügyi világ kezdett érdekelni, és a technológia.

Ha visszagondolok, 7 évesen nem házat, vagy autót építettem, hanem mobiltelefont és laptopot. A technológia már akkor is fontos volt számomra. És én átéltem a kazettás magnót, a CD-korszakot, az mp3 lejátszók 128MB-os tárhelye pedig őrületesnek tűnt. Aztán jött az iPod, és kiderült, hogy nem csak 16 dal fér el a zsebben. Ma meg már az is evidens, hogy elég egy 3G kapcsolat, és elérhetsz 16 milliót is.

Fejlődik a világ, és az én nézőpontjaim is változtak. Nemzetközi pénzügyet, nemzetközi nagyvállalati stratégiát tanultam, és imádtam azt a világot, ami irányította a technológiai fejlődést. Alapszakos diplomamunkám az iPad sikerességéről szólt, mesterdiplomám pedig az innovációt vizsgálta. És annyira magával ragadott a fejlődés, hogy akkor azt éreztem, hogy a technológia közelében kell tevékenykednem. Pénzügyesként, vagy vezetőként, mindegy is, csak legyek ott. És így is történt. Közgazdász voltam a világ több vezető vállalatánál is.

Aztán valami mégis elmúlt. Mert ráébredtem, hogy a technológiához, az innovációhoz teljesen más kapcsolat fűz. Csodálom, imádom, de nem abban a formában, ahogy addig gondoltam, mert a kreatív énem kiteljesítéséhez szerettem volna használni. Ez éppen egybeesett egy munkahelyi válsággal, amellyel párhuzamosan fotóssá váltam. És megérkeztem a technológia és a művészet találkozási pontjára, és megérkeztem oda, ahova nem szerencsével, nem is véletlenségből jutottam. Hanem bátorsággal, kockázatvállalással, verejtékkel, kudarcokkal, és őszinteséggel.

Elhagytam akkor a közel 100,000 fős nemzetközi csapatomat, hogy azt az utat járjam, ami mindig ott volt bennem, csak hasznos, és fontos kerülőutak mentén jutottam el oda.

“Milyen szerencsés vagy, hogy az a munkád, hogy…” – mondták. Nem szerencséből ma azt csinálom, amit szeretek, és a hobbim összefonódott a karrieremmel. Vállalkozóként evezek a kreativitás tengerén, és nem 100,000 ember közül vagyok 1, hanem magam vagyok a hajóm kapitánya. Nagyobb felelősség, nagyobb kockázat, nagyobb szabadság, nagyobb élvezet.

Ma is közgazdász vagyok, és fotós, és kreatív alkotó, és ember. Az a munkám, sőt életem, hogy mások életében lenyomatot hagyjak. Így született meg a márkám: eventomi, így született meg a mottóm: A te történeted. Hálás vagyok, ha elolvastad mindezt, és hálás vagyok, ha már korábban bizalmat szavaztál nekem, és a munkámnak. Ha pedig most jött meg a kedved, tudod, hol érsz el.

Pont ezen a héten fogalmaztam meg ezt: ha nem szereted a hétfőt, akkor nem azt csinálod, amit szeretsz. Ne szerencsés legyél, hanem bátor. És hallgass a belső hangra.