A munkaidőről számokban

Hétfő van, este 11 óra, és óraátállítás ide, óraátállítás oda, mindegy is, mindenesetre néhány perce fejeztem be egy munkát. Miért álltam neki még este? Mert vitt a lendület, vitt a lelkesedés, vitt a flow. És ezáltal megtehetem, hogy a keddi napomban több pihenés legyen.

Már szinte végtelennek tűnő idővel – valójában kicsivel több, mint 1,5 évvel – ezelőtt volt, hogy egy nagyvállalat irodájában ülve közepesen felháborodtam volna, hogy még este 11-kor is dolgoznom kell. Mert akkor a 45-50 órás munkahétnél több nem esett jól.

Most pedig hétfő van, és egyetlen nap alatt összejött a 13 óra “munka”. És azért az idézőjel, mert óriási feltöltődés volt minden perce, nem tudom, hogy nevezhetem-e munkának. Arról van szó ugyanis, hogy a küldetésem az, hogy hatást váltsak ki a világban. És ezt a rendelkezésemre álló eszközökkel minden adandó alkalommal meg is teszem. Ez lényegében azt is jelenti, hogy olyan munkákban tudok megfelelően részt venni, amit bármilyen aspektusból magaménak érzek.

Innentől pedig nehéz lemérni, hogy mi számít munkaidőnek, mi a töltődés része, és mi az ötletelés. És egyáltalán nem bánom. A vállalkozói szabadság, és ezzel együtt a kreativitás megélése számomra ebben az életszakaszomban óriási kincs, és vigyázom, őrzöm is azt. Nem azt állítom, hogy privilégium, viszont azt is tudom, hogy nem mindenkinek való.

Szóval mennyi a heti munkaidő? Az sem kizárt, hogy 168 óra, mert éjjel, alvás közben a leghátsó idegpályámon is történnek olyan kisülések, amelyek két nappal később egy kósza gondolatot indukálnak, amiből megszületik egy olyan ötlet, ami aztán valósággá válik. Vagy, ha megfordítom a dolgot, akkor azt állítom, hogy nincs munkaidő, hiszen egész egyszerűen csak élem a mindennapokat, és megtöltöm olyan tartalommal, ami számomra – és bízom benne, hogy a környezetem számára is – tápláló, inspiráló.

Volt egy furcsa érzésem azzal kapcsolatban, hogy mostanában nehezen nyugszik meg az elmém, mert állandóan ötleteken jár az agyam. Egy beszélgetés során viszont világossá vált, hogy nincs is ezzel semmi baj, és elképzelhető, hogy számomra ez is tud olyan relaxáló lenni, mint másnak egy tengerparti semmittevés. Nem kizárt, hogy én ez utóbbira képtelen lennék. Legalábbis kikapcsolt, gondolatmentes állapotban nem. Végtére is hálás vagyok, hiszen az ötleteimből élek, és ez az üzemanyaga a mindennapokban, és elképzelhető, hogy furcsa érzésemnek akkor kellene inkább lenni, ha ezek a gondolatok nem cikáznának.

Megyek is, mert épp kidolgozás alatt van egy izgalmas projektem, és haladni kell vele. Heti 40, 60, 80 óra? Mindegy is. Minden jó úgy. Imádom, a hullámvölgyekkel, az újratervezésekkel, az elsőként kudarcként, végül tanításként megélt helyzetekkel, az újonnan megismert emberekkel együtt. Csak imádom.