Nem is tudom, hogy találtam újra rá Carl Espen dalára, mindenesetre zongorát ragadtam, és hangjegyekbe öntöttem újra. Érdekes, ugyanis korábban már feldolgoztam ezt a nótát, csak akkor – bevallom őszintén – mélyponton voltam. Vagy legalábbis azt hittem.
Így akkor teljesen mást jelentett számomra a dal, mint most. Akkor azt hallottam ki belőle, hogy a lelkemben vihar tombol. Most pedig, amikor újra összefutottunk a kottamezőn, már egy könnyed, nosztalgiadal lett, ami emlékeztet azokra az időkre, amikor rengeteg dolgot kellett rendbe tennem magammal kapcsolatban. Most is sok a teendő, csak más a – zenei analógiánál maradva – hangnem.
Érdekes, hogy mennyire megváltozott a mondandó, míg korábban könnyes szemmel hallgattam, és csontig hatolóan éreztem a dalszöveget minden porcikámban, addig most – ahogy remélem a felvételen is látszik – már a játékos kíváncsiság hat át.
Mi változott? Én. És a gondolataim más színezetet kaptak. Óriási erő van a dalban. És ez a példa is gyönyörűen bizonyítja, hogy tényleg csupán azon múlik minden, hogy mi milyen címkével ruházzuk fel azt. Hiszen a dal egy fikarcnyit sem változott, mégis az én hozzáállásom rengeteget.
Sokszor hangsúlyoztam már, mennyire fontos a zene számomra. Segít megélni olyan pillanatokat, amik nagyon mélyre visznek, és nehezen engednek fel, ugyanakkor segít felemelni is, és támogat a fent maradásban. Ez utóbbit jobban élvezem, és ebbe az irányba változtam.
A néma vihar lehet zavaros, fojtogató, de lehet könnyed, izgalmas is. Nem jobb az utóbbi kettő?
- Fotó & videó & podcast - 