Melyik a legjobb képed?

Melyik a legjobb képed? Kérdezhetik jogosan bármelyik fotóstól. Ha teljesen őszintén végiggondoljuk, akkor az esetek legnagyobb részében az lesz a válasz, hogy a legutóbbi, vagy, a következő (ami még nem készült el). Miről szól tehát mindez? Arról, hogy hibákat követünk el, amit utólag értékelve legközelebb ki tudunk javítani. Persze néha mindössze olyan apró hibákról beszélhetünk csak, amik a kép megítélését egyáltalán nem befolyásolják, ugyanakkor a saját elégedettségünket igen.

És lényegében ez visz minket előre. Az alkotás örömén túl az az öröm, hogy mindig tudunk fejlődni, és minden egyes képpel közelebb kerülünk ahhoz az elégedettségi szinthez, ami közeledni látszik, de legbelül tudjuk, hogy sosem érhetjük el. Ez tűnhet egyesek számára tehernek is, én viszont szentül hiszek abban, hogy ez egy erőteljes hajtóerő.

Kevesen gondolják, hogy egy zseniálisnak titulált képet kezdetben 1,000 másik előz meg, idővel csak 100, később pedig már csak néhány. A világhírű fotósok nem jól sikerült képeit nem szívesen állítják ki galériákban, mert senki nem büszkélkedik a hibáival. Érdemes viszont látni azt, hogy ez a műfaj egy állandó kísérletezés önmagunkkal, az előttünk álló feladattal, és jó értelemben vett küzdelem a fénnyel. Aki mindezeket elfogadja, abból válhat olyan alázatos kísérletező, aki pontosan tudja, hogy az útja hibákkal van kikövezve.

Azt gondolom, hogy a kamerán keresztül (de csak simán az utcán járva is) másképp látjuk a világot, ezért tudunk egy olyan üzenetet közvetíteni, ami elgondolkodtat, motivál, felzaklat, vagy éppen megnyugtat. A fénnyel való viszonyunk egy olyan szimbiózis, amit csak az érthet meg, aki maga is belekóstol ebbe a műfajba.

És annak ellenére, hogy mindenki zsebében ott lapul az okostelefon, és bárki lehet “fotós”, egyáltalán nem való mindenkinek ez a műfaj. Ahogy a nem jól sikerült képekről, úgy ennek a szakmának az árny oldalairól is szeretünk megfeledkezni. Aki viszont tényleg ebben él, pontosan tudja, és elfogadja, hogy ez megszüntethetetlen része az egész létformának. És azért használom ezt a szót, mert ez egy életforma. Ha nincs nálad fényképezőgép, akkor is figyeled az emberek rezdüléseit, a fák mozgását, az épületek lélegzését. Minden és mindenki tud inspirálni, és ez az, ami örömmel beépíthető a művészetünkbe. Abba a művészetünkbe, ami habár egy munka (bár inkább hivatás), mégis tele van önmegvalósítással, önálló gondolatokkal, szimbólumokkal.

Neked melyik a legjobb képed?